Magunkról


A Reménység Gyülekezettel 12-13 éve ismerkedtem meg, egy ma is oda járó hölgy meghívására mentem először. Akkor még Shin pásztor volt a vezetője. A gyülekezet vegyes összetételű volt, sok hajléktalan is látogatta az istentiszteleteket. Én ilyennel addig nem találkoztam sehol, pedig gyerekkorom óta templomba járó voltam. Megéreztem azt a lelkiséget, szociális érzékenységet, ami ebben a gyülekezetben volt és van. Abban az időben a gyülekezet két, nálam idősebb tagja is a teológián tanult. Akkor már 50 éves voltam, mégis, látva lelkesedésüket, kedvet kaptam, hogy én is a teológián bővítsem ismereteimet. Sokan megkérdezték, mi a tervem, a célom a tanulással. Mindig mondtam, hogy nekem nincs tervem vele, csak érdekel. Akkor még nem tudtam, hogy Istennek van terve azzal, hogy én tanuljak. Visszatekintve látom, hogy a magam erejéből nem is ment volna, mert a munkám mellett akkor a teljesen ágyhoz kötött, mozgásképtelen, beszélni nem tudó nagymamámat ápoltam négy és fél éven keresztül. Isten megadta az erőt mindenhez! Az oktatás megkövetelte a gyakorlatot is, így egy idősek otthonában is elkezdtem szolgálni. Ott minden héten egyszer bibliaórát tartottam – még évekkel a teológia elvégzése után is. A gyülekezetben is egyre több szolgálat jutott rám, havonta egyszer liturgus voltam, majd amikor a gyülekezet vezetését Szabóné Papp Klára vette át, laikus igehirdetője lettem a gyülekezetnek, háromhavonta prédikáltam. Amikor Klára nyugdíjazása elérkezett, megkértek, hogy legyek a gyülekezet vezetője, a Magyarországi Metodista Egyház missziós munkatársaként. Ekkor már elvégeztem a teológiát missziós és szociális lelkigondozói szakon. Kérdeztem Istent, hogy elvállaljam-e ezt a szolgálatot? Akkor kaptam ezt az igét: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket…” (János 15,16) Isten akaratából békességgel igent mondtam és kezdtem felfogni, hogy nem véletlen alakulása életemnek ez a fordulata, hanem Isten terve.

  A gyülekezetvezetés, a rendszeres felkészülés a bibliaórákra, prédikációkra – új kihívások elé állítottak. Akkor még nem tudtam, hogy alkalomról alkalomra tanulnom kell, tanulni fogok. És nem csak a bibliai ismereteket tekintve, hanem a vezetésre nézve is. Kozmetikusként, egyéni vállalkozóként már 40 év gyakorlat mögöttem van, a szakmai dolgok rutinná váltak. Most pályakezdő lettem Isten szolgálatában, az egyházban, ami alázatra tanít. Küzdelemmel készülök fel minden szolgálatra. Nehéz volt megszoknom, hogy gyülekezet előtt beszéljek, amit azzal a tudattal teszek, hogy Istennek szolgálok, aki bátorít: „Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt;  és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fil.4,6-7)

A sok nehézség az első év végére elbizonytalanított, de Isten nem engedte, hogy most, ebben a nehéz helyzetben, amit a koronavírus járvány okoz, abbahagyjam a szolgálatot. Isten igéje megint nagyon személyesen szólt hozzám: „Ekkor azt mondta Boáz Ruthnak: Hallgass ide, leányom! Ne menj te más mezőre szedegetni, ne is menj innen máshová, hanem maradj csak a szolgáim nyomában!  Legyen szemed a mezőn, ahol aratnak, és menj utánuk! Megparancsoltam a szolgáknak, hogy ne nyúljanak hozzád, és ha megszomjazol, menj az edényekhez, és igyál abból, amiből a szolgák merítenek.” (Ruth2,8-9) Isten maga győzött meg, hogy maradjak a megkezdett szolgálatban. A koronavírus járvány miatt az imatermet nem tudtuk látogatni, nagy szükség volt a kapcsolattartásra interneten, telefonon. Én úgy érzem, a mi kis gyülekezetünk családdá kovácsolódott össze. Nem vagyunk sokan, 15-20 fő jön össze a vasárnapi istentiszteleteken, de a közösségi alkalmakon kívül is tartjuk egymással a kapcsolatot, imádkozunk egymásért. Vannak közös programjaink: kirándulások, séták, kiállítások látogatása.

Gyülekezetünk, ahogy levelem elején írtam, szociálisan érzékeny, mindenkinek megvan a szolgálata. Hozzáteszem, hogy emberi mértékkel mérve erőn felül, de Istentől kapott elhívással, erővel szolgálnak, hiszen gyülekezetünk átlagéletkora 60-65 év. Klára férjével, Bandival a hajléktalanoknak igét hirdetett az aluljáróban, amíg a korlátozások meg nem akadályozták. Bandi kórházmissziót folytatott. Klári egy olyan otthonban végez lelkigondozást, ahol otthonukból elüldözött, vagy hajléktalan édesanyák laknak gyermekeikkel. Zsóka egy idősek otthonába jár évek óta egy idős testvért segíteni. Gyülekezetünk egy kárpátaljai gyülekezetet anyagilag és természetben támogat Nóra közreműködésével. Marika utcai missziót folytat – arra kapott elhívást, hogy az utcán csellengő fiatalokkal beszélgessen, vigye az evangéliumot, és Tatabányára is jár cigány családokhoz.  Bettikének iratmissziója van. Kata a Kékkereszt iszákosmentő misszió segítője.

A koronavírus járvány egyik napról a másikra befolyásolhatja mozgásterünket, a misszió iránya változhat. Imádkozom, hogy gyülekezetünk megtalálja Isten által kijelölt útját.   Visszatekintve az elmúlt évekre, már tudom, hogy a terv, melyet Ő készített olyan, amint olvassuk: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.”(1Kor.2,9) Egyre nagyobb kíváncsisággal várom terve megvalósulását mind életemre, mind gyülekezetemre nézve! 

Vályi Györgyi, a Magyarországi Metodista Egyház missziós munkatársa, a Reménység   Gyülekezet vezetője.


Hogy kik is vagyunk?

Ebből az interjúból kiderül, amit Szabó Andor készített egyik lelkészünkkel, Shin Seong Hak-al.

Hideg volt az idei november, a szmog miatt hetekig nem láttuk a napot, fázósan jártuk a budapesti utcákat. Kedd délután következett. A Nyugatinál a metró mozgólépcsőjével fölérkezem az aluljáróba, azonnal hallom a lelkipásztor gyönyörű hangját nejének, Choinak zongorakíséretével. A „Shin-tér” a túlsó fal előtt egy 4X4-es négyzet, bal sarkában a szintetizátor, jobb oldalt a lelkész a mikrofon mögött elegáns télikabátban, fényes cipőben és finom szövetű szafari-kalapban. Hátul a fölszerelésnél a „munkatársak” bázisa, elöl a földön sárga lepedőn nyomtatott szöveg: „Válaszd az életet!” Ha hosszabb ideig tartózkodunk az aluljáróban, akkor egy különös világgal ismerkedünk meg. A járókelőknek csak egy része rohan – van, aki itt tölti élete egy részét. Az alapzsivajt gyakran túldübörgi a fölöttünk haladó villamos. A neonfények állandó világítást adnak – ide sosem süt a nap. Alvilág ez, fizikai és szellemi értelemben egyaránt. Bűnözők más-más alacsony mentális nívóra lecsúszott hajléktalanok, változó korú prostituáltak, börtönből szabadultak, iszákosok különböző véralkoholszinttel. Amikor a Shinék mellett dolgozó feleségem először számolt be a kedd délutánról (ének, ima, alamizsnálkodás) egészen meghatódtam. Aztán rádöbbentem az igazságra: éhezés, durvaság, otthontalanság, ruhátlan didergés, megaláztatás, mocsok, gúnyolódás, reménytelenség, bűz, kiszolgáltatottság, farkastörvények, ököljog. kegyetlenség Egy-két alkalommal Frigyes bácsi is kijött, végignézte ezt a magyar realitást, segédkezett az ételosztásnál szemetet szedni. Szíven ütött az összefoglalása:

– Ez a valóság. De itt van a Názáreti Jézus Krisztus.

– Én azt éltem át, hogy Ézsaiás és Máté nem szirupos, giccses, szentimentális, gejl, érzelgős, színesen villogó biznisz adventről ír, hanem Naftali és Zebulon földjének meg az aluljárók nyomorának erről a vad sötétégéről.

Shin Seong Hak operaénekes és metodista misszionárius a feleségével, 11 évvel ezelőtt Dél-Koreából ebbe a világba jött el. Sok egyéb tevékenységük közül most a szokásos kedd délutánit követjük figyelemmel. Háromtól hatig hallgathatjuk az evangéliumi énekeket. Az előadást néha megszakítja Shin – talán nem tiszteletlenség, hogy az egyszerűség kedvéért rövid nevükön nevezem őket – bizonyságtétele, valami hívogatás vagy Bibliaolvasás. A pásztor – a magyar gyülekezetében így szólítják – néha elmondja, miért jött a távoli Szöulból Magyarországra, időnként meg észrevéve egy-egy érdeklődő tekintetet vagy fölbukkanó ismerőst –  óriási a nemzetközi ismeretsége  – otthagyja posztját, s előremegy beszélgetni.

Shinnek Budapesten van egy koreai gyülekezete is, tulajdonképpen amely közösség finanszírozza ezt a munkát, s akiknek hét éve elpanaszolta, hogy ezek a hajléktalanok sohasem kapnak új ruhát. Azóta minden év adventje  előtt egy kedden kioszt 130 vadonatúj  kiváló minőségű télikabátot. A „célközönség” még egy távolabbi körív mentén csoportosul kisebb társaságokban – semmi áhítat, negédes alázatosság. A figyelmet és tiszteletet inkább a zeneértők és -élvezők, a szociális munka iránt érzékenyek illetve a kegyesek adják – egyébként az utóbbiakból alakult ki a felsőerdősori „magyar” (a „délutáni”) gyülekezet. Sok a külföldi érdeklődő.

Igen, ez szomorú és fájó dolog, hogy akikért föláldozza az életét, azok Shinéket nem sokra becsülik. Atyának szólatják, de hülyének nézik, kihasználják, szemtelenek velük. „Bolond koreai”. A magvető példázat 25 %-ot juttat eszünkbe, az elveszett juhnál az arány 1:99. Vajon itt mekkora a hatékonyság? Choi szerint ennyi munkával Dél-Koreában Shinnek már tízezres gyülekezete lenne.

Izgalmas órák következnek, ma kabátosztás lesz.